Felhordom a rothadt leveleket és káromkodom. Miért kell szenvednem? Miért nem csinálhatom csak azt, ami örömet okoz?
Ráadásul még ez a nagyböjt is! Mintha a kereszténység önmagában nem lenne elég nehéz. Kit zavarhatna a fél éves karácsony, és utána azonnal a húsvét? Fél év édesség és a maradék év tojás és kolbász…
Tolom a következő kerekek rothadó leveleit a komposztálásra. Már tele van a fejemben. Miért kell mindig szenvedni? Az én morgásomra úgy tűnik, mint egy visszhang, visszatérnek a gyerekeink szemrehányásai, amikor az embert elhúzzák a legótól a házimunkákhoz.
Milyen szép világ lenne, ha mindenki azt csinálhatná, ami örömet okoz. A gyerekek is nagyon kedvesek, amikor nyugodtan építhetik a saját színes kockáikból álló világukat, és a szülők sem zavarják őket semmivel.
De hát, hogyan is lenne, hogy csak játszanak! Hiszen mi nőne ki belőlük? Bennem lüktet a felelős szülő, aki azonnal figyelmezteti őket: „Gyere, segíts nekem a levelek összeszedésében!” Ezzel pedig elindítja azt a jól ismert morgásáradatot: „Miért nem csinálhatjuk azt, amit akarunk?” Gondolkodom, hogy kit püfölnek, amikor én ennyire odaadó és engedelmes vagyok, nem félnék azt mondani, hogy szívem és szájam szerint csendes és alázatos…
Amikor a gyerekeket sikerül a kertbe vinni, az nagyon szép. Mind együtt vagyunk, senki sem morgolódik, beszélgetünk, segítünk egymásnak, közelebb vagyunk egymáshoz, mint amikor mindenki a saját, örömteli tevékenységeinél van.
Talán ezért vezette be a bölcs Anyaszentegyház a nagyböjtöt, hogy gyermekeiből valami érdemlegeset neveljen a mennyei Atyjának, és felkészítse őket az soha véget nem érő szentek közösségére, ahol valószínűleg nem fogunk örökké csak a legó, a tévé vagy a mobil mellett ülni.
Talán ezért hívja a Egyház minden évben: „Mutasd meg, hogy máris függő vagy a saját élvezeteidtől! Az elkövetkező hónapra tedd félre őket, és segíts Istennek összeszedni a rothadó leveleket a szíved kertekben. Szedd össze őket, és nyomd el a gyónószékbe. Ne félj, nem kell morgolódnod, nem leszel egyedül a böjt alatt, jól fogjátok érezni magatokat az Atyával, ő elmondja, hogyan csinálj mindent jobban. Többet leszel másokkal, segíteni fogtok egymásnak.”
Végül a nagyböjt nem tűnik olyan rémisztőnek, és akár még szép is lehet, mint az a délután a kertben. Csak egy kis időre fel kell állni arról, ami számomra fontosabbnak tűnik Istennél és másoknál, és tölteni egy kis időt a Atyával való beszélgetéssel. Közösen kitakarítani, ami zavaró és rothad. Másokkal lenni, hallgatni és segíteni annak, aki segítségre szorul. Böjt, gyónás, ima és alamizsna… Egyáltalán nem értem, miért van körülötte ennyi morgás…
Pospíšil István
