Nem vagyok teljesen biztos benne, hogy ez közvetlenül kapcsolódik a feleségemhez, de tény, hogy mióta összeházasodtunk, időről időre titokzatos módon új gyermekek jelennek meg a lakásunkban. Az évek során ez az észrevétlen invázió kicsiny emberekből olyan mértékűvé nőtte ki magát, hogy akarva-akaratlanul észrevettem őket én is, aki általában figyelmes vagyok.
Így hát együtt Karel Čapekkel felteszem a lényeges kérdést: „Mire való egy csecsemő?” Čapek azonban a „Csecsemőügy” című novellájában nem jut el értelmes válaszhoz, és mivel a könyvtárban találtam egy Bibliát, ott is kutatok. Nem rossz olvasmány, csak néha nehéz megérteni, mit akart a szerző mondani: „Ha újra nem lesztek, mint a gyermekek, biztosan nem juttok be a királyságba.” (Mt 18,3)
Mivel Isten otthon annyi tanulmányozni való anyagot adott, megragadtam a lehetőséget, és elkezdtem vizsgálni ezeket a kis embereket. Kísérleti példányokból van nálunk bőven, a pici néma arcocskáktól kezdve a serdülő erős egyénekig. Mi pontosan vonzza Isten Atyát ebben az emberi állapotban, hogy ezeket a még nem felnőtt teremtményeket mintát adja nekem, a megérett és a jabloneci tél vad szeleitől megcsapott férfinak?
Minden gyermekkor követendő példa, de a leginspirálóbbak mégis a legkisebb házi kürtöskalácsaink. Semmit sem tudnak, alig másznak a kezükön, de hihetetlenül kitartóan keresik a tekintetemet. Amikor ezt észreveszem, és alaposan belenézek a legtisztaabb szemekbe, amik léteznek, csodálkozva nézek át egy végtelenül gyönyörű ablakon közvetlenül a mennybe. A vágyott mennyei királyságba. Ebben a kis emberi tekintetben pedig egy kicsi darab én sincs! Csak határtalan öröm, hogy itt vagy te, apu! És abban a pillanatban még a legkeményebb apa sem tud ellenállni, és a karjaiba veszi ezt a kis lényt, mert az apával való közelségéből fakadó öröme teljesen lefegyverző.
Gyakran meglepem magam, ahogy a kis teremtményhez olyan, mint egy gyengeelméjű egyén, kezdődik a babusgatás, hogy újra mosolyogjon rám, hogy újra átéljük azt az örömöt, hogy van egymásnak, és jól vagyunk együtt.
A kutatásom eredménye így meglepő felfedezés: valószínűleg Atya is ugyanerre vágyik. Naponta sokszor szeretettel vesz az ő mindenható karjaiba, hogy mosolyoghassak, elfordíthassam a tekintetem a saját énemtől és az élet minden csapásától és befejezetlen feladataimtól, abbahagyhassam a sorsom súlya felett való jajgatást, és a szívem szemeivel folyamatosan ránézhessek rá örömmel, hogy van egymásnak, és jól vagyunk együtt.
És mivel gyakran együtt nőnk fel a gyermekeinkkel, és elveszítjük a látásmódot a Királyság felé vezető úton, jó Atyánk karácsonykor elküldi nekünk az életünk kis istállóiba a Gyermekét. Egy Kicsi Gyermeket, akinek tekintete mentes minden éntől. És nemcsak a tekintet, hanem az egész élete mentes a legkisebb éntől is. Halála, és legfőképp a feltámadása tehát számunkra nemcsak egy ablakot, hanem egyenesen egy tágra nyitott kaput jelent a mennyei királyságba.
Štěpán Pospíšil